A linkre kattintva eléred a PRANTE.HU honlapot, azon belül is a blogot. Ha a link nem működik, másold be a keresőbe az URL-t: http://prante.hu/blog

Úgy érzem, az utolsó hetek történései, érzelmi hullámvasútja szándékaimtól függetlenül befolyásolnak, ezért úgy döntöttem, hogy csak abban az esetben írok ezentúl ide, ha a mondandóm szoros kapcsolatban van a korábban itt leírtakkal.

Már a stáblistában van néhány biztos pont (számomra):

Ugyanaz a Philippe Rousselot fényképezte, aki – többek között – a Veszedelmes Viszonyokat (mármint amiben Malkovich a fsz.) az is gyönyörű.

Brad Pitt :)

Robert Redford rendezte (meg a Suttogót is ő), de én szinésznek is szeretem (Távol Afrikától)

Egyszerűen nincs mit írni a filmről (a sztori elég átlagos), mégis érdemes megnézni a táj szépsége és az operatőr profizmusa miatt

Na, de nem erről akartam. 

9 éve élünk együtt, de jóval régebb óta ismerjük egymást. Amikor beszélgettünk a vágyainkról és tervezgettük a közös jövőnket, azt gondoltuk, hogy együtt fogunk megöregedni. Már a kezdet kezdetén is szerepeltek a terveink között nyugdíjas programok :) Mindent úgy építettünk fel, hogy az a gyerekek kicsi korától a mi öregkorunkig szolgáljon minket. Minket, együtt. Amikor egy tanyát vettünk és elkezdtünk építkezni, már túl voltunk azokon a beszélgetéseken, amikben mindkettőnk megelégedésére megegyeztünk bizonyos dolgokban: hogy a házunkat ezen a helyen fenntartani kétemberes feladat, amiből az egyik feltétlenül napi 24 órás. Akkor volt Floresz 2 éves, Blanki pedig a hasamban. És már akkor tudtuk, amikor a házat terveztük, hogy lesznek még többen is a gyerekek. És ők szintén egész napos jelenlétet igényelnek. Pont ezt akartuk: jelen lenni egész nap, minden nap. Közben Floresz ovis lett és apa vitte reggel és én hoztam haza délben. Nem sokkal később Tamás feladta pesti munkáját, hogy itt a környéken kezdjen valami másba, ami jobban megfelel az új életstílusunknak és életritmusunknak. És megszületett Miksa is, itthon, ebben a házban, ahogy mindig is képzeltük. Pont úgy, ahogy képzeltük. Azt gondoltuk, hogy bármire ráérünk, nem kell kapkodni, ha valami nem jött össze, csak legyintettünk: majd legközelebb. Amikor láttam valami szépet, de nem volt nálam fényképezőgép, hogy megörökítsem, csak azt gondoltam: majd jövőre… vagy tíz év múlva… nem mindegy? Megvár. Nos nem várt meg. Semmi se várt meg. Egyszeriben szertefoszlott minden. A ház, ahol nem fog egyikünk se megöregedni, a fák, amiknek az árnyékába nem teszünk súlyos étkezőasztalt kényelmes karosszékekkel, hogy ott vacsorázzunk nyáron. A mászóka, ami csak most lett kész, és aminek Floresz annyira örült, talán majd számunkra ismeretlen gyerekeknek lesz jó kis búvóhely, de lehet, hogy átalakítják hintaággyá és a létrákra angol rózsát futtatnak, ahogy mi is tettük volna 20 év múlva. 

Amikor elkezdtem ezt írni, nem gondoltam, hogy a végére így fogom siratni ezeket a terveket, de így jártam.

Pedig ha mindazt, amit tenni fogok, a megelőző eseményektől függetlenül szemlélem, akkor észre kell, hogy vegyem, milyen izgalmas dolgok várnak ránk. Felvillanyozó, vérpezsdítő, üdítő tennivalók. Új autó, új ház, új bútorok. Új ismeretségek. Tudom, hogy eljön majd az a nap, amikor így fogom érezni, szívből, őszintén. Most még nem érzem. Most még csak tudom. Vannak percek, sőt, órák is, amikor utólag észreveszem, hogy egyedül voltam… hogy sem a gondolataimban sem az érzéseimben nem voltak ott… De most még ezek a percek/órák a kivételek. Ezért is nem búcsúzunk még… Amíg itt vannak, addig nem.

A kép eredetije diára készült, 2000 őszén, Erdélyben.

Legyen nekünk ilyen fehér karácsony. A kép amúgy 2002 januárjában készült, a Pilisben.

Ami az esetleg bennem rekedt dolgokat illeti, a körzeti doki ajánlására (=beutaló) fel fogok keresni egy pszichológust vagy pszichiátert (bármi legyen is  a különbség). Valójában már régóta izgat a gondolat, hogy beszélgessek egy szakemberrel és úgy tűnik, most ez is megtörténik.

Ez meg egy mohás fatörzs régebbről.